Mélypont

Tegnap este ért utól,az ittlétem abolszút érzelmi mélypontja.

Ami szomorúság elégedetlenség,keserűség és nem utolsó sorban önsajnálat felgyült bennem az utóbbi időszakban,az egy összesített támadást intézett ellenem.

Egy nagy erejű keserűség-bombát dobtam le saját magamra.

Minden benne volt:

-az,hogy a fogadó családom a korrektség legmagasabb szintjeit megszégyenítő módon kezel,ámde emögött olyan közönnyel viseltetnek irántam,hogy az megrémiszt.Mint egy megfelelóen karbantartott munkagép,

-az,hogy megéreztem a felnőtt és ingergazdag közeg hiányát,

-az,hogy nem tartom magam elég felkészültnek ahhoz,hogy elkezdjem a csoportmunkát,annak ellenére,hogy a lányok már várják,

-az,hogy hiányzik a testvérem és félek,nem-e haragudott meg rám olyannyira a nyáron,hogy már nem fog velem szóbaállni,

-az,hogy olyan egyedül vagyok itt,mint a kisújjam,hiába találkozom az új ismerősökkel rendszeresen,

az,hogy "töketlen vagyok" mindenhez,az egész élethez.

Ez mind kiborúlt...

...és jó nagy része rázúdult Simonra.

Aki,(nagy ölelés érte) nagyon jól viselte.Sőtt segített is a kikászálódáshoz szükséges első lépcsőfokokra felállni...

Ott viszont egyedül maradtam.Egyedül.Mindíg ez a visszatérő motívum.A viszonyulásom az egyedülléthez ambivalens.Mikor minden rendben,tökéletesen élvezem,mikor elkeseredek,akkor hirtelen egy fenyegető mumussá válik,elő bizonyítékaként az életképtelenségemnek.

Valyon mindenki olyan egyedül érzi magát a világban mint én? Nem arra gondolok,hogy nincsenek körülöttem-velem, értékes emberek,hanem arra,hogy belül vagyok egyedül.A belső magány ez,ami igazából nem is mindíg magányos érzés,hiszen legtöbbszörr teljesen egyértelmű és világos és átlátható,csak mikor kibillenek az egyensúlyomból,akkor félelmetes forgószéll jelenik meg,és mintha egy tölcsérben lennék,úgy csúszok le a bennem lévő bugyrokba,amely út fájdalommal és önsajnálattal van kikövezve.

Szerencsére,mindíg eljön az a pillanat,hála tanítóim munkájának,hogy megrázom magam és azt mondom: Elég lesz!

Ebből,most elég ennyi,ebből ki kell mászni sűrgősen,hiszen ez nem a valóság,hanem egy  illuzórikus tudatállapot,amiben nem akarok benne maradni!

Tegnap este sem történt ez másképp: arra jutottam,hogy egyedül kell legyek? Jó akkor úgy leszek! Meddig? Addig? Jó,akkor addig! Közben tehetek valamit ami előrébb visz? Igen,tehetsz,de csak ezt a két dolgot.Erre van engedélyed.Jó,akkor azt fogom csinálni...

Pont.

Így aludtam el.